1. Hagyd őt beszélni, had mondja, de te csak a saját gondolataidat, forgatókönyvedet halld. Ne is figyelj arra, amit ő mond, te úgyis jobban tudod. Csak a te igazságod az igazi. Ahogy a partner érzi: ő láthatatlan, fölösleges beszélnie a problémákról, fárad ismételni önmagát Ami a mögöttesben van: ha szembesít valamivel, amit rosszul csinálok, azt nem biztos, hogy képes leszek kezelni. Félek a kudarctól! Bebástyázom magam a jó előre megírt forgatókönyveim mögé. Az önigazolás

Nehezen lépünk túl azon, hogy a külvilág milyennek lát minket. Már egészen gyerkőcként megtanulunk disztingválni, idomulni – normák és szabályrendszerek közé szorítjuk magunkat/szorítanak minket. A külvilág gyakran ítél meg, és gyakran ad hangot nem tetszésének. A saját szűrőjén és megélésein alapuló tanácsokat osztogat – akár kéretlenül is –, és rendkívül magabiztosan tud működtetni hitrendszereket és elavult programokat. A külvilág olykor nem megértő, és nem egyetértő. Előf

Vannak helyzetek, amikor döntésre kényszerülsz. Egy olyan játszmában, amelyben nincsenek jó döntések, mert nem lehet sérülések nélkül megúszni. Mindegy, hogy a helyzet alapja munkahely, párkapcsolat, vagy lakókörnyezet, szöges drótként vág a lelkedbe a kényszer. Szinte már húsig mar, emészt, és teljesen felőröl. Választani kell. Elkezded mérlegelni a dolgokat. Mi az a pozitívum, ami miatt maradnál: az elmúlt évek történései, a hozott és kialakított értékek sokasága, a teljes

Olyan világot élünk, amiben fontos szerepet játszik a mások felé tanúsított megfelelési kényszer. Már gyermekként idomulunk a körénk szőtt társadalmi elvárásokhoz, érkezzen az családból, óvodából, iskolából. Kialakuló személyiségünk mintákat hall, lát és érzékel. Azonban ezek gyakorta nem konzisztensek egymással. A fejlődő antennáink mást dekódolnak, mint amit látnak, mást hallunk, mint amit tapasztalunk. Megpróbálnak minket felkészíteni az életre, minden fél arra a valóságra

„Már megint EZ történt velem. Újra és újra előfordul. Tényleg ekkora szar ember vagyok, hogy ezt érdemlem?!? Pedig én igyekszem mindenkihez megértően, kedvesen, türelmesen viszonyulni, mégis mindig a követelőzést, a ’nem törődöm’-séget kapom vissza. Ha valakinek elmesélem, csak bámulnak rám, hogyan lehetek ekkora lúzer, miért másztam ebbe bele ismét – korábban is közölték már, hogy ez nem vezet semmi jóra. Én viszont úgy érzem: nem én lettem volna, ha nem így cselekszem, akko

„Fekszik az ágyon, mint valami modern-kori marionettbaba. Fából készült – még csak nem is vaskarika –, és minden önhazugság után nagyobb lesz az orra. Egy illúzióban él, amely olyan izgalmas mese-lét, hogy nem meri kinyitni a valódi szemét. Csak az üvegszeme bámul a világba, pislogás nélkül. Szempillák híján semmi sem árnyékolja a csodauniverzumot – amelyet ő alkotott. A nyugalmi állapot csak időleges. Akkor mozdul, amikor impulzus éri. Érzelmeiből szőtt láthatatlan zsinegek

A női természet nagyon sérülékeny. Meggyalázható. Megerőszakolható. Ugyanakkor szent, mert életet ad. –Dédi mama, ez veled is megtörtént! Ami veled történt az borzasztó és igazságtalan! Egyedül a te szégyened lett! Némán, megalázva vitted. Pedig én tudom, ez az összes férfi szégyene is egyben. És a világé, hogy magadra hagyott bajoddal! Én csak a dédunokád vagyok, kisfiú és mély hittel és elszántsággal jelentem ki, én soha nem leszek olyan, mint azok a férfi állatok! Én soha

Egy rét, egy kör, én, és mindazok, akik életem fontos részesei. Jönnek, csak jönnek, egyre többen, anyám, anyja, az ő anyja, az ő anyja, és így tovább. Aztán jön apám, az ő apja, az ő apja, az ő apja, és így tovább. Állok velük szemben. Hol apámra nézek, hol anyám meleg tekintetét keresem. Hát innen jöttem, ebből a körből lévő férfiaktól és nőktől vagyok itt, ezen a földön, most, ebben a testben, én, aki vagyok. Nézem őket. Ó, mennyi harag, és fájdalom, amely felőlük árad! És

„Hosszú, zárt folyosó. A falakon fáklyák égnek, bevilágítják az utat. A kövezett közlekedő egy terembe torkollik, melyet a bent lévők zsibongása tölt be. Sokaságuk szétnyílik az újonnan érkezett előtt. A belépő nem bízik a tömegben, egyszer vissza is néz, hogy aztán a félelem gyorsan ölő méregként kúszhasson fel a torkához: a háta mögött összezárult a sokadalom. Azonban hiába keres-kutat, az arcokon nem lát mást, csak jó szándékot. Mindannyian hoztak neki valamit. Egy apró aj

„Ülünk a szobában, közöttünk egy asztal. Nézem a szemeidet, melyek ismét könnyben úsznak. Belülről mardos a tehetetlenség, a fájdalom, és a düh. Hogy megint itt tartunk, újra ebben a szobában találjuk egymást, és én ugyanazt érzem. Benne vagyunk a problémában, Te tőlem várod a megoldást, és eközben rettenetesen aggódom érted. Én pedig újra és újra fel kell nőjek a feladathoz, és Hozzád. Ez a teher – fojtó lepelként – nyomaszt, állandóan érzem a késztetést, hogy megmentselek

„Erős vár áll a pusztaságban, az erődítmények minden pozitív és negatív tulajdonságaival. A lőréseken néha átsejlik a fény, látszik, hogy van benne élet, de nem lehet belátni. A várúrnőt ritkán pillantani meg a falakon kívül. Időnként látogatók érkeznek, a felvonóhíd rövid időre lecsapódik, a vendég beslisszol, aztán az ajtó ismét elzárja az építmény bejáratát. Gyakran hónapok telnek el mindenféle mozgás nélkül. A külvilág már hozzászokott a különös lakóhoz, személye köré mes

Sokat tapasztaltam. Sok mindent átéltem. Az úton volt, hogy bántottak. Ami még ennél is szörnyűbb, volt, hogy én bántottam mást. Ezt őszintén sajnálom, de hiába megtörtént. Végig kellett élnem, ahogy elhagylak, tovább lépek az ex -kapcsolatból. Ez nekem is fájt. Nagyon hamar rájöttem, nem akarok még egyszer fájni. A veszteségeimen tartom a tekintetem és próbálok nem érezni. Ez az emlék azt tanítja nekem, hogy úgysincs megfelelő társam. Én szeretném, engedem, csak hát, ebben a