„Törökülésben létezem a padlón. Meredten bámulom a csupasz lábujjaim. Szakadt kardigánom ujját húzkodom, és magamat átölelve hintáztatom a felsőtestem. Előttem egy egész alakos tükör. Bámulom az emberi lényt, amit arcomba tol a felület. Folyton másnak látom. Változtatja alakját és ruháját is. Ismerős és ismeretlen egyszerre. Mindegyik képpel tudok azonosulni kicsit, de egyikkel sem igazán. Mindegyikben látom a hibát, azt a dolgot, ami miatt örökre száműzném magamból. Érzem a fojtogató fájdalmat, amikor ránézek az ön-képre. A tükörben néha megcsillan a remény, az az illúzió, amely olyan távoli, hogy jobbára nagyítóval sem látom.”
A konfliktus, mellyel szembenézünk az az önpusztító program. Bármilyen tükröződő felületbe bámulunk: csak a hibákat látjuk – felnagyítva –, az értékeinket nem. Folyamatos önostorozással elérjük, hogy a halálos golyó mindig ott fészkel a szívünkben. Eltorzult önképünk állandóan belegázol a lelkünkbe: az a lény, aki valójában vagyunk tulajdonképpen nem jó semmire, hiszen olyan messze állunk a tökéletességtől, hogy gyakorlatilag esélyünk sincs elérni. Nem éljük önmagunkat, mert nem felelünk meg a fejünkben fészkelő illúziónak, korlátozzuk a valónkat, titkoljuk értékeinket. Miközben belepusztulunk abba a vágyba, hogy a külvilág visszaigazolja azokat a rejtett gyöngyöket, melyeket a bennünk létező tökéletlenség csiszolt fényessé, azonnal hárítunk minden dicséretet: a bennünk élőt ugyanis nem ismeri senki, mi viszont tudni véljük, hogy mennyire nem méltó. Erőn felül igyekszünk megfelelni a külvilág – vagy önmagunk – által gyártott elvárásoknak, miközben megtagadjuk lelkünket, és gyűlöljük valónkat. Azért is, mert ez a kényszer szorít – holott nem is feltétlenül saját –, és azért is, mert sosem sikerül elérni azt a bizonyos eszmény- vagy vágyképet. Az újabb és újabb kudarcok egyre mélyebbre löknek a gúzsba kötő posványba, egyre súlyosabb és súlyosabb bírálattal élünk önmagunk felé. Míg végül már a legapróbb kilengés is indokolatlan viharokat gerjeszt bennünk, és a legkisebb hibákat is szankciókkal sújtjuk. Önbizalmunk és önbizodalmunk olyan illékony, mint a pára a napfényre tett üvegen, mi magunk pedig a görcsös akarás és süppedés mérlegében ingázunk.
Lássuk meg, hogy a program, ami bennünk pörög, a félelmen és a haragon alapul. Figyeljük meg a korholó belső hangot, mely folyamatosan sutyorog, és csípjük fülön. Mérjük fel értékeinket, és becsülettel álljunk ki önmagunkért önmagunk előtt – is. Türelemmel nézzünk rá erőforrásainkra, a legapróbb pozitívumra is. Ha eddig felnagyítódhattak a hibák, az értékeinkkel miért bántunk mostohán? Nem attól leszünk tökéletesek, hogy a fejünkben élő illúziónak megfelelünk, és ezáltal benne tartjuk magunkat a hintában. Attól leszünk tökéletesek, hogy felismerjük a hátrányainkat és megpróbálunk változtatni – mindezt pedig szeretettel tesszük. Ugyanis a tökéletes nem hibátlan. A szeretet feltétel nélküli: „legfőbb tulajdonsága az, hogy csak úgy van.” Szabadon áramlik, ha nem szabunk neki gátat. Merjünk mártakozni ebben az érzésben, merjük szeretni a tökéletlen lényt a tükör másik oldalán. Fogadjuk el, hogy a döntéseket mi magunk hozzuk: fordulhatunk az öngyűlölet helyett önszeretettel is a saját hibáink irányába. Dönthetünk az értékeink rejtegetése helyett a bennünk létező csodák megélése mellett. Töltsünk időt a bennünk élővel, hallgassuk meg igényeit, tiszteljük, és elégítsük ki a vágyait. A szeretet fókuszában engedjük meg neki, hogy szárnyait bontogassa, megélhesse végre valóját.
Szabad nekem szeretni a hibáimat, akkor is, ha közben törekszem a változásra.
Szabad nekem szeretni azt, aki valójában vagyok.
Szabad nekem megmutatni, aki valójában vagyok.
Szabad nekem önmagam valóját élni – boldogan.
Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére
Klaudia Stancsics, játékmester tollából