„Szabadtéri dühöngő. A homokozóban fültől bokáig összejátszózódott gyerkőcök sütnek sárkagylókat, tapasztanak várfalakat. A nap arcukra szárítja a nedves homokot, kacagásukkal messzire szalad a szél. A hinták eufórikus növendékekkel ismertetik meg a szárnyalás képességét, elmosva a határokat a képzelet és a valóság között. Ezen a helyen hercegnők, kalózok, amazonok, seriffek, varázslók és tündérek születnek napvilágra, hogy néhány perc játék után újabb szerepekben rohanhassanak tova – a megálmodott, nagyra becsült felnőtt lét felé, lóhalálában.
A terep szélén aprócska gyermek ül, magába roskadva bámulja az önfeledt többit. Vágyakozva tekint rájuk, egyszerre irigyli és utálja valamennyit - hiszen őt szabályokból álló láncok kötik mozdulatlan létbe, külső és belső indíttatásúak egyaránt. Megéli önmaga csendes - felnőtt - valóját, és ezen a terepen az egyívásúak erkölcsi csatát vesztenek. Ő már megkülönböztetett komoly, ő már felkészült a jövőre, őt már nem érheti semmi váratlanul.”
A társadalmilag ránk nehezülő, vagy saját magunk által képzelt elvárások vasbilincsként tartanak minket a börtön-lét illúziójában. Akár szülői/tanári/rokoni nyomás, akár gyermekkori biztonságérzet elvesztése nyomán – önhibáztatás útján – kerültek ránk a béklyók, számolatlan mennyiségű korlátot vetítenek életünkre. A szabadulás lehetőségét kizárva legyártjuk magunknak azt a tévképzetet, hogy a gyermeki lét megélése – esendő mivolta okán – megengedhetetlen számunkra. Távolról szemléljük, és rögtön el is ítéljük azokat, akiket a felnőttek taposómalma még nem markolt véglegesen magába, akik mernek szabadok, önfeledtek és játékosak lenni – mindennapi teendőik mellett. Elirigyeljük életszemléletüket, erkölcsi fölényünk tudatában bíráljuk a felelősségvállaláshoz való hozzáállásukat, és a „nekik minden könnyű”-szemlélettel nyomjuk rájuk a végső bélyeget. Közben a saját poklunkat éljük, és feláldozzuk jelenlegi szükségleteinket a jövőért (legyen az saját, vagy gyermekeinké) folytatott harc oltárán. A nemes cél idővel megkeseredik – az életünk küzdelmek, és elszalasztott lehetőségek csataterévé válik.
Vegyük észre, hogy manipuláció áldozatai lettünk. Vélt, vagy valós szabályok/sérelmek szabnak gátat vágyainknak, hiszen amíg nem élünk a gyermeki lét viszonylagos szabadosságában, nem merünk nagyot álmodni – addig a ’felnőtt-világ’ kötelességei szorítják nyakunkat. Ameddig feladjuk szükségleteinket – legyen az tárgyi, vagy élménykomponensű – nem tudunk teljes mellszélességgel helyes úton lenni; csak ímmel-ámmal, felelősségvállalásból. Figyeljük meg, hogy vágyaink elnyomása önvédelemből történik. Azt képzeljük, hogy ez így biztonságos, állandó készültségben kell állnunk, ám amíg elszigeteljük kívánalmainkat, megfosztjuk magunkat az élet örömeitől.
Merjünk leülni önmagunkkal, és öleljük át a belső gyermeket. Engedjük meg neki, hogy játsszon, adjunk teret álmainak, vágyainak. Szánjunk időt a kapcsolódásra – felnőtt tudatunk tapasztalatai biztonságot nyújtanak neki –, és közben hagyjuk őt szárnyalni magunkban. A jövőt a jelenben formáljuk, tegyük már most széppé, az élvezetek megélése legyen természetes, ne kössük feltételekhez. Bízzunk a belső hangban, amely tudni fogja, hogy mikor kell páncélba ugrani és megvívni a háborút – a többi pillanatot hagyjuk meg az önfeledt játékosságnak.
Adjuk meg azt a szívességet magunknak, hogy felismerjük: akkor tudunk a legtöbbet nyújtani a világnak – önmagunknak is –, amikor a legboldogabbak vagyunk.
Feltételek – időbélyegzők és határidők – nélkül, önzően önzetlenül. Miképpen a gyermekek.
Szabad nekem megélni a pillanatot, minden játékosságával együtt.
Szabad nekem a jövőt gyermeki képzelettel álmodni.
Szabad nekem padlón csúszó, kontrollálatlan növendék módjára viselkedni.
Szabad nekem a gyermeki valómat választani, és közben továbbra is felelősségvállaló maradok.
Szabad nekem játszani, koromtól függetlenül – a hétköznapi feladatok vállalása mellett is.
Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére
Klaudia Stancsics, játékmester tollából