Túlzott óvatosság.. Vajon mitől foszt meg?Nem tudom befogadni...


Hosszú, zárt folyosó. A falakon fáklyák égnek, bevilágítják az utat. A kövezett közlekedő egy terembe torkollik, melyet a bent lévők zsibongása tölt be. Sokaságuk szétnyílik az újonnan érkezett előtt. A belépő nem bízik a tömegben, egyszer vissza is néz, hogy aztán a félelem gyorsan ölő méregként kúszhasson fel a torkához: a háta mögött összezárult a sokadalom.

Azonban hiába keres-kutat, az arcokon nem lát mást, csak jó szándékot. Mindannyian hoztak neki valamit. Egy apró ajándékot, egy szívesség ígéretét, egy gyors ölelést/hátba veregetést, néhány dicsérő szót, vagy szemekben megbúvó fogadalmat: ’rám mindig számíthatsz, bármikor szánok rád időt’. Az átadás után rögtön el is hagyják a termet.

A megajándékozott előbb hitetlenkedik, majd rettegni kezd. Gyorsan hátrál, és a lelépési alternatívákat tervezi. Folyamatosan hárít, agyában minden vészforgatókönyv egyszerre fut le. Előbb szembeáll a fogyatkozó tömeggel – támadó szándékot feltételezve –, aztán észbe kap, és lefalcol egy oldalajtón keresztül. Lemondó szomorúság tölti be a hátrahagyott termet, miközben a szökevény a folyosón nyalogatja sebeit. Zavartan bámulja az imént kapott portékát, és minden jó szándék mögé negatívumot sejt. A pillanat öröme végképp szertefoszlik az „úgysem érdemlem meg”, és a „mit akarhat viszonzásul?” gondolatok nehéz energiái közt.”

A menekülést az okozza, hogy félünk az ismeretlentől, és nehézségeink adódtak a befogadással. Amíg nem ismerjük a közeledő szándékait, addig nem is tudunk felkészülni rá. A pozitív visszacsatolások nem megszokottak az életünkben, így azonnali óvatosságra intenek. Mihelyst kapunk valamit, legyen az bármilyen apróság/szívesség/támogatás, rögtön a negatív oldaláról közelítjük meg, ezáltal próbáljuk csökkenteni az értékét, mert úgy talán könnyebben birkózunk meg az előállt helyzettel. Nem hisszük el, hogy a felénk áramló szándék lehet tisztán támogató, önzetlen, szeretetből születő. A társadalmi hiedelemrendszer és a szokás hatalma arra int, hogy minden szándék mögött van megbúvó rejtett – amit fülön kell csípni, fel kell tárni, különben az öröm hamarosan ürömmé korcsosul, és pofára fogunk esni. A vizslatás közepette meg sem éljük a pillanatot, csak analizálunk, felkészülünk, végül mikor beigazolódik az, hogy nem volt ok a védekezésre, tort ül(het)ünk az élmény halálán – és rögtön vissza is igazoljuk: najó, most az egyszer nem volt igazunk, de majd legközelebb tuti az lesz..! A másik fél pedig ott áll kifosztva, és magyarázkodásra szorul.

Vegyük észre, hogy azért nem tudjuk megélni a pillanatot, mert veszélyeztetve érezzük magunkat. Önmagunkkal vívott önértékelési csatáink közepette nem ismerjük el, hogy érdemesek vagyunk a hátsó szándék nélkül érkező pozitív dolgokra. A múltban elszenvedett sérelmek egyszerre törnek felszínre bennünk, de a korábban gyártott hitrendszerek – melyek védekezésre sarkallnak – már nem szolgálnak minket. Akkor is érdemesek vagyunk az elismerésekre, ha közben pontosan látjuk a hibáinkat. A tökéletes ugyanis nem hibátlan. Nem csak a kiváló munkáért jár dicséret; minden elvégzett feladat, segítés, ösztön, tulajdonság, odafigyelés, ’puszta lét’ méltatásra érdemes – akkor is, ha mi úgy tekintünk rá, hogy az nem nagy dolog, hisz alapjárat. Ismerjük fel és ismerjük el saját értékeinket, és engedjük meg magunknak, hogy ezt a külvilág is megtehesse. A legképtelenebb pillanatokban, a legkezelhetetlenebb helyzetekben is elő lehet rántani a jolly joker szót: KÖSZÖNÖM. Köszönjük meg, hogy a külvilág lát bennünk olyat, ami őt pozitív visszacsatolásra sarkallja – és ezzel tiszteljük meg a véleményét. Ez a szó akkor is fókuszban tart minket, ha közben bekapcsolna a „nem érdemlem meg”-program. Segít visszahozni a figyelmet oda, hogy mindegy, mi mennyire vagyunk tisztában az árnyoldalainkkal, a bennünk rejlő értékek mindenen túlragyognak, és mások számára – is – nyilvánvalóvá válnak. Lássuk meg, hogy szabad a tisztátalanságunkkal együtt szeretni önmagunkat, egységes egészként – és ennek az önzetlen szeretetnek a kimutatását ne tagadjuk meg a családunktól/barátainktól/ismerőseinktől/kollégáinktól se.

Hiszen a szeretet feltétel nélküli, és alanyi jogon jár.

Megengedem magamnak, hogy felismerjem és méltassam saját értékeimet.

Megengedem magamnak, hogy befogadjam a dicséreteket.

Megengedem magamnak, hogy elismerésre érdemesnek tartsanak mások.

Megengedem magamnak, hogy szeressem egységes egészként magam.

Megérdemlem, hogy szeressenek, elismerjenek, és mindezt kimutassák.

Szabad nekem elfogadni, hogy szeretnek.

Klaudia Stancsics tollából

Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére

#szeretet #önszeretet #befogadás

32 views

ATLANTISZ EMLÉKEZETE A lélek játéka

  • Facebook Clean
  • White Google+ Icon
  • Flickr Clean

© 2016 by Laura Salamon. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now