Egy rét, egy kör, én, és mindazok, akik életem fontos részesei. Jönnek, csak jönnek, egyre többen, anyám, anyja, az ő anyja, az ő anyja, és így tovább. Aztán jön apám, az ő apja, az ő apja, az ő apja, és így tovább. Állok velük szemben. Hol apámra nézek, hol anyám meleg tekintetét keresem. Hát innen jöttem, ebből a körből lévő férfiaktól és nőktől vagyok itt, ezen a földön, most, ebben a testben, én, aki vagyok. Nézem őket. Ó, mennyi harag, és fájdalom, amely felőlük árad! És én még őket hibáztattam! Pedig ők csak tették, azt, amit ők is kaptak, amit ők is hiányban éltek meg, tették, ami tőlük telt, formáztak, ahogy ők gondolták, hogy jó. Én meg lázadtam. De hát, ők is lázadtak! Zsizseg a sor. Apám, anyám egymás felé nyújtja a kezét, és kilép. Most itt állnak velem szemben. Csorog a könnyem. Mert értem, most már megértem. És érkezik a hála. És meghajolok, mert meg kell tennem! Őnélkülük nem lennék itt! Nem élhetném ezt az életet, amely csodákkal teli. Nem fejlődhetnék, és nem rebeghetnék hálát mindenért, ami maga az élet. Ő nélkülük nem lennének lányaim, nekik választott párjaik, és unokáim.
Köszönöm, hogy kaptam tőletek az életet! Köszönöm, hogy továbbadhattam, továbbadhatom az életet, a tudást, amelyet szereztem a lehetőség által, hogy itt vagyok, most, ebben a testben.
És kérem a kozmikus szeretet angyalát: Asmodelt, hogy jelenjen meg, és áldja meg anyáinkat, apáinkat, mindazokat az értékeket, és életeket, amelyeket ők hordoztak, és adtak tovább.
Amikor úgy érezzük, nem értenek, vagy konfliktusok sorát éljük meg felmenőinkkel, tudnunk kell, hogy mindez, azért történik, mert tanulnunk kell, fejlődnünk kell. Megszületésünk pillanatában még mindent tudunk, amit addig tanultunk, de testi létünk, nem felel meg annak, hogy ezt továbbadhassuk. Hányszor mondtam, és hányszor hallottam másoktól: „Nem akarok olyan lenni, mint az anyám, az apám!...” És, mégis, azokat a modelleket visszük tovább, amelyeket tőlük kaptunk, mert ők azt szeretettel adták, akkor is, ha az nekünk, akkor korlát volt, vagy ellentétet váltott ki, mert az ő meggyőződésük, amelyeket szintén hoztak a saját életükből, azt sugallta, hogy az a legjobb, amit akkor és ott tehetnek.
A sorsok senkinek sem nyújtanak könnyebbséget, abban, hogyan éljük meg a földi létet. Az előre felvállalt feladatok teljesítése közben, szabad akaratunkat használva, sűrűn vissza-visszacsúszunk a „nemakarom” események fonalába. Ekkor a legkönnyebb másokat hibáztatni. Pedig mi vagyunk ott, mi alakítjuk a sorsot, az utat, a teret. Mi produkáljuk magunknak a fájdalmakat, a betegségeket, az akadályokat. Mert ilyen az ember, ilyen az elme, ilyenné tesz minket, hogy elszakadunk az Egységtől. Pedig ott a megoldás, hogy megleljük az Egységet magunkban, és így éljük az életet. Az Egységhez vezető út, pedig a szereteten, az önszereteten és az elfogadáson keresztül vezet.
Adjunk hálát, és szeressük, ami az ősöktől ránk maradt. Akár testi, akár más vonatkozásban, ne szégyenkezzünk semmi miatt, és fogadjuk el, hogy ők csakis azt tették, amire képesek voltak, azon a fejlettségi szinten, ahol álltak. Lehet feladatunk, hogy túlszárnyaljuk őket, de azt csakis az általuk lerakott alapokra tudjuk felépíteni.
Rónai Katalain, játékmester tollából
Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére
Ha tetszett a cikkünk akkor ajánljuk figyelmedbe a belsőgyermekről szóló írást is!
Kövess minket FBon: @alelekjateka