Az érzelmeimre felfűzött marionett bábu vagyok...


„Fekszik az ágyon, mint valami modern-kori marionettbaba. Fából készült – még csak nem is vaskarika –, és minden önhazugság után nagyobb lesz az orra. Egy illúzióban él, amely olyan izgalmas mese-lét, hogy nem meri kinyitni a valódi szemét. Csak az üvegszeme bámul a világba, pislogás nélkül. Szempillák híján semmi sem árnyékolja a csodauniverzumot – amelyet ő alkotott. A nyugalmi állapot csak időleges. Akkor mozdul, amikor impulzus éri. Érzelmeiből szőtt láthatatlan zsinegek irányítják, és mivel ezek megszokott hatások: mindig azonos irányba lendítik. Minden arra épül, hogy az illúzió teljes maradhasson. Különben szembe kellene nézni a létezéssel, a teljes külvilág reakciójával, azzal, hogy bábbá vált saját érzelmei játszóterén. A félelmek visszalökik a játékládába, oda, ahol nem kell szembenézni a tényekkel, ahol lehet mentségeket, kifogásokat gyártani arra, hogy miért van úgy, ahogy van, pedig ő nem is tehet róla. Közben egyre nagyobb, és nagyobb az orra. Lassan már kényelmetlen ez a mini-kozmosz, de még mindig szorosan behunyt szemmel élteti az illúziót, miközben attól retteg, hogy mások megtudják azt, amit igazából hisz, amit igazából érez.Pedig valójában ő írja a mesét. Minden sorát.”

Amikor megteremtünk magunknak egy illúziót (legyen bármi a célja), akkor önkéntelenül is kidolgozzuk annak minden elemét. Segítségül hívjuk a múltbeli megéléseinket, félelmeinket, akadályainkat, a meg nem valósult álmainkat. Saját hitrendszerünkkel keltjük életre, és nem látjuk meg benne a valót: elképzelésünk sincs hogyan lehetne jobb. Érdemtelennek, áldozatnak érezzük magunkat, és hogy teljes legyen az illúzió, belerántjuk a külvilágot is a játszmába. A szerepek leosztódnak, a darab összeáll, és számtalanszor lefut. Az elvárásaink nyomán életre kelt ál-valóság mindig ugyanazokat a válaszreakciókat követeli tőlünk, melyeket mára már gyűlölünk, de legalább ismerősek. Saját vágyaink – és az ebből adódó elvárásaink mások irányába – olyan mértéket öltenek, hogy nem vesszük figyelembe a külvilág igényeit, reakcióit, folyamatait. Hajtjuk előre az általunk elképzelt történetet, még akkor is, ha a résztvevők már nem tudják/akarják többé eljátszani a szerepet. A mese-kozmoszban mindig az történik, amit mi szeretnénk, azonban a valóság nem ilyen. Abban a pillanatban, hogy szembe kell nézni azzal, hogy a világ másképp döntött, másfelé indult, összetörik az illúzió. Az ebből adódó mélységes fájdalomból aztán tovább építkezünk ebben a látszólagos biztonság-burokban, újabb felvonásokat gyártunk a színi előadáshoz. Az idő telik. Mi pedig ott csücsülünk megrekedten, újra és újra pörgetve azokat a jeleneteket, melyek még minket igazolnak – látszólag.

Lássuk meg: ez a csapda pusztán a fejünkben létezik. A külvilágot ugyanolyan emberek lakják, mint mi magunk. Ugyanolyan harcokkal és felvállalásokkal. Ők is rendelkeznek vágyakkal és korlátokkal. A felelősség azonban minden esetben a miénk. Az élet döntések sorozata, és minden ilyennek megvan a súlya. Ahhoz, hogy kikerüljünk a játszmából (akár belevittek, akár magunk alakítottuk), fontos a tényekre fókuszálni. Ahhoz, hogy az érzelmeink ne rángassanak marionettbábuként minden helyzetben, tudatosan kell ránézni a történtekre. Nem tolhatjuk át a felelősséget a mumusokra és a „rohadékokra”. Lehet, hogy a külvilág ellentétes jelzéseket ad, elképzelhető, hogy maga sem tudja, hogy mire van szüksége, vagy éppen fogalma sincs, hogy milyen impulzust küld át nekünk fű alatt. A legfontosabb az, hogy tudatosuljon: csak a felvállalt tényekre érdemes reagálni és építkezni. Bármilyen fájdalmas/megalázó, tisztába kell tenni minden – háttérben futó – programot, és a felnőtt kommunikáció szintjére terelni őket. Ez pedig kizárólag a külvilággal közösen valósulhat meg. Merjünk beszélni arról, amit gondolunk, látunk, érzünk! Amint ez megtörténik, rögvest szétfoszlik az illúzió, és tovább lehet lépni: élhetjük a valóságban az eddig csak elképzeltet, vagy elengedhetjük azt az eszményképet, mely megélésére a jelenben nincs mód.

A mese-világ elengedése egyfajta gyász-folyamat. Az első lépés a tagadás lesz: „velem ez nem történhet meg, de hát volt egy halom jel, biztos, hogy nem csak én képzeltem”. Tartsuk fókuszban a tényeket, ne adjuk át magunkat az értelmetlen reménykedésnek, az nem vezet előre! Másodikként jön a harag. Végtelen és kontrollálhatatlan öndüh, önvád, vagy éppenséggel a külvilág felé forduló rettenetes érzelem-kavalkád. Hagyjunk időt ennek a szakasznak, és éljük meg! Ne fojtsuk el, ne zárjuk magunkba. Ha sírni kell: zokogjunk, ha üvölteni kell: ordítsunk, szaggassuk apró cafatokra álomvilágunk minden elemét. Harmadikként lépünk az alku fázisába: „pedig ez történt, és ez arra mutat, de most akkor... ha azt teszem, és bármit megteszek, akkor lehet még... lehetne másként, mi lenne, ha…”. Miután a tények napvilágra kerültek, tartsuk magunkat ahhoz, amire mutatnak. Lehetnek ellentétes jelek, változhatnak a döntések, de nem a mi fejünkben. Ahhoz, hogy a remény ne rántson vissza a játszmába, mindig a tényeket tartsuk szem előtt, csakis a felnőtt, tiszta kommunikációra reagáljunk. Ezután megérkezhet a negyedik lépés, az önsajnálat/szomorúság. Itt már megélhető az illúzió megszűnése/elvesztése miatti bánat. Emlékezhetünk a szép pillanatokra, tudatosíthatjuk azoknak csekély, vagy éppen számottevő értékét. Míg végül az elfogadáshoz jutunk. Itt már a történtek nem kötnek gúzsba, nem szakítanak fel lüktető sebeket. Már együtt élünk azzal, hogy az elképzelt jövőképnek jelenleg nincs (talán sosem lesz) létjogosultsága, és tovább tudunk lépni a többi – tudatos és felnőtt kommunikációra épülő – cél felé.

Hagyjunk magunknak időt. Rendben van, ha a fázisok közt vannak visszalépésnek tűnő megélések, ez nem kudarc. Tiszteljük a folyamatainkat, és várjuk el a külvilágtól is ugyanezt. Miután gyászoltunk, és meghúztuk a határainkat, új rend születik.

Szabad nekem kimondani, hogy mit érzek.

Szabad nekem arra vágyni, amire vágyok.

Elfogadom, hogy mindenkinek szabad akarata van.

Nekem is szabad akaratom van.

Amellett döntök, hogy a valóságot élem.

Stancsics Klaudia, játékmester tollából

Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére

Ha tetszett s cikkünk, kövess minket Facebookon!

Olvasd el további cikkeinket is

Önszeretet, vagy önpusztító program? Te melyiket ismered?

Túlzott óvatosság.. Vajon mitől foszt meg? Nem tudom befogadni...

#gyász #lélek #emlék #emlékezet #bizalom #önismeret #önszeretet #szerelem #együtt #szív #szeretet #szerethetővagyok #átalakulás

77 views

ATLANTISZ EMLÉKEZETE A lélek játéka

  • Facebook Clean
  • White Google+ Icon
  • Flickr Clean

© 2016 by Laura Salamon. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now