Egy emlékezet idővonalon túlra


Elindulok, mert kérdéseim vannak. Elindulok, mert válaszokat keresek. Sokat tanultam. Sok mindent tudok. Mégsem elég. Van, ami a lelkem mély rejtélyében bújik meg. Ezért vállalkozom a lélek játékára. Időpontot foglalok. Megérkezem.

Leülünk. Beszélgetés zajlik. Jönnek fel a témák. Egyik a másik után. Lehet nem is erről akarok beszélni, csak úgy belefolyok, elmondom. Megkönnyebbülök. Elindul a „játék” dobok, lépek. Kapom a tükröket. Ó a „kiszolgáltatottság”! Elém tárul lelkem konfliktusa és igen, ha bele gondolok, mindig arra törekedtem, hogy elkerüljem a kiszolgáltatottságot! Független legyek, erős! Ne kelljen másokra támaszkodnom. Ez jól sikerült. Jönnek a további tükrök „miért is élek?” Ha őszintén bele gondolok, szinte naponta teszem fel ezt a kérdést. De erre sincs válasz. Most a kártyákon kívülről is látom ezt a kérdést – érzésben is feljön az élet értelmének kutatása. Van mögötte valami fanyar fásultság. Érzem belül, hogy nem vagyok önmagam. Kívülről az látszik minden rendben van – gyerek, ház, autó, karrier – minden megvan, csak a lélek érzi: valami feszül belül. Dobok. Lépek. Jönnek a támogató kártyalapok. Olvasgatom. Értelmezem.

Egyszer csak feltör egy emlékezet. Váratlanul. Megváltozik a szoba valósága.

Én vagyok. Csecsemővel a karomon ülök egy bunkerban. Alig van fény és levegő. Rettenetesen félek. Sokan vagyunk. Rejtőzködünk. Háború van. Az élet és a halál mezsgyéjén, levegőt is alig veszünk, nehogy felfedjük magunkat és lebukjunk. Ekkor a gyermekem felsír. Csak másodperceim vannak dönteni. Befogom a száját és megfullad. Minden gyorsan történik. Egy élet kialszik. A többi megmenekül. És csak ülök ott bénultan. Lelkem beírja, hogy erre nincs bocsánat. Csak azt látom a gyilkosság élet ellenes. Ilyet nem szabad tenni. Én mégis megtettem. Saját gyermekem életét oltottam ki. Ülök ott mereven. Letaglózva. Némán. Bénultan. A többiek kiveszik a gyereket a kezemből. Eltüntetik. Hagynak. A lelkem belemerevedik az emlékbe.

Újra megérzem a jelent. A szoba valóságát és könnyeim potyognak. Kemény ítéletet mondok akkori cselekedetem felett. Zokogásom közben, annyit bírok még kimondani, „hogy TEHETTEM ILYET!”

Ekkor hallom a hangot: ”Lélegezz! Lélegezd át a képet! Végy egy mély lélegzetet és mond ki, ez egy másik élet volt. Ez itt most egy új élet!”

Csak ösztönösen lekövetem az instrukciókat. Kicsit jobb, de a bűntudat és a fájdalom ott van bennem. Elmondom, hogy ezzel a jelenettel már álmodtam. Minden alkalom szörnyű rémálom volt és nem tudtam vele mit kezdeni. Újra kapom a támogatást.

- Csak másodperceim voltak, döntenem kellett. Egy, vagy mindenki! Ez volt a tét! Jól döntöttem.

Vitatkozik a lelkem, hogy lehetne már ez „jó döntés”? Egy ártatlan kisbaba meghalt! Miattam.

- Újra szülhetek, ha életben maradok. Ha meghalok, ő is meghal. Igy most ő meghalt én élek. Képes vagyok újra életet adni.

Áthatnak a szavak. Megértem. Átérzem. Igaz.

- Háborúban nem normális szabályok uralkodnak. Cselekedeteink sem „normálisak”.

Itt már érzem, hogy béke időben a lelkem nem értheti azt a félelmet – rettegést -, amit a háború terhe rak az emberekre.

- Jól döntöttem!

Ez most már nem csak egy mondat, hanem érzés is. Átkereteződött bennem. Megértem önmagamat, lelkemet, emlékképemet. Tudom, hogy cselekedetemmel sok életet mentettem, a tettemért a felelősséget vállalom. Itt és most egy vagyok az Univerzummal, az Univerzum egy velem. Már látom és érzem, hogy új életet akartam – és azt élem most. Én választottam. Én akartam. Emlékképek törnek fel. Fogantatásom pillanatában vagyok. Nagyon erős az érzés, hogy el kell rejtőznöm. Nem derülhet ki, hogy vagyok. (A lelkem történetéhez asszisztál édesanyám helyzete – karrierje csúcsán foganok – fennáll, hogy elvetetnek.) Kivárok, meghúzom magam. Érzem, hogy apu nem örül. Ezért anyu sem tud örülni. Hozom magammal ezt az első élményt – nem örülünk. Én sem tudok örülni. Az öröm olyan érthetetlen, és elvont. Nem tudom, hogyan kell érezni. Most már biztos, hogy maradok. Mozoghatok, felfedhetem, hogy létezem. Ami a szüleim párkapcsolatában zajlik, ahhoz nekem semmi közöm. Ez a felismerés felszabadít. Az öröm együtt jár az élettel. Szabad örülnöm! Megszületek.

Ebben az életben orvos leszek. Életet mentek!!! Felesküszöm az élet védelmére! Nem szeretek gyorsan dönteni. Kerülöm az olyan helyzeteket, amikor döntenem kell. Lassan, megfontoltan hozom meg a döntéseket. Van, hogy életek felett döntök. Kerülöm a kiszolgáltatottságot minden erőmmel, sokszor tudattalanul is, csak ösztönösen.

Végig nézve az emléken összeáll a kép. Rengeteg apró mozaik helyére kerül – hogyan kötött egy régmúlt tudattalan emlék, és fogott vissza az élettől. Minden kicsit átkereteződik. Béke és nyugalom van bennem.

Ekkor kapom az újabb instrukciót játékmesteremtől. „Nézzünk rá a kisfiadra is!”

A kisfiam asztmás. Rohamai vannak. Bármikor váratlanul befullad.

Most ott áll képzeletben előttem a gyerekem, és kimondom neki

– Szabad lélegezned! Potyognak a könnyeim, és döbbenten osztom meg játékmesteremmel: ez a gyerek soha nem sírt!!! Akkor sem, ha oka volt rá!! Soha nem SíR!

- Nézd kisfiam, ez egy másik élet volt anya lélek történetében! Ehhez neked semmi közöd! Lehetsz szabad, kiabálhatsz, ordíthatsz, szaladhatsz!!! Bármit, ami örömet okoz és jólesik! Szabad neked sírni és kiabálni!

Csak úgy kattannak helyükre a fogaskerekek. Kerülnek helyükre újabb részletek. A lelkem egy magasabb szintű megértést kapott, és végre szabad és megkönnyebbült.

Megbocsátom a megbocsáthatatlant.

Kövess minket FBon!

Olvass tovább:

Levél dédimamához - egy dédunoka lélek emlékezete

Túlzott óvatosság.. Vajon mitől foszt meg?Nem tudom befogadni...

#emlék #emlékezet #lélek #szülőgyermek #öröm #megbocsátás

22 views

ATLANTISZ EMLÉKEZETE A lélek játéka

  • Facebook Clean
  • White Google+ Icon
  • Flickr Clean

© 2016 by Laura Salamon. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now