Engem soha nem ért meg senki, pedig olyan jó vagyok...


„Már megint EZ történt velem. Újra és újra előfordul. Tényleg ekkora szar ember vagyok, hogy ezt érdemlem?!? Pedig én igyekszem mindenkihez megértően, kedvesen, türelmesen viszonyulni, mégis mindig a követelőzést, a ’nem törődöm’-séget kapom vissza. Ha valakinek elmesélem, csak bámulnak rám, hogyan lehetek ekkora lúzer, miért másztam ebbe bele ismét – korábban is közölték már, hogy ez nem vezet semmi jóra. Én viszont úgy érzem: nem én lettem volna, ha nem így cselekszem, akkor olyan lennék, mint ők.

Ők, akik csak szipolyoznak, elvesznek, akik átgázolnak másokon. Én nem ilyen vagyok. Én kedves vagyok, és adakozó. Miért nem látják, miért nem ért meg senki?!”

Ebben az állapotban az önvédelem a fegyverünk. Úgy gondoljuk, hogy ez így biztonságos, mert a korábbi sérülések miatt már reszketünk minden következménytől. Ha a páncélunk erős, akkor megvéd a negatív hatásoktól, miközben vad indulat munkál bennünk – a meg nem értettség fojtó dühe. Egyszerre vagyunk megmentők, és áldozatok. Folyamatos adásunkkal lekötelezve érezzük magunk irányába a világot, vagy éppen függővé tesszük a saját boldogságunkat másokétól (’attól leszek boldog, ha körülöttem mindenki az, így ennek elérésére törekszem’). Mindeközben úgy érezzük, hogy az energiáink végesek, hogy semmit sem kapunk vissza, hogy az emberek kihasználják, evidensnek tartják jelenlétünket, időnket, segítségünket. A kettős szerep szembenáll bennünk, és erőteljes párharcot vív. Az adás öröméről nem tudunk lemondani, személyiségjegynek tekintjük, a missziónk egyfajta drogként funkcionál a mindennapokban. Szükségünk van arra a tudatra, hogy a létezésünk igazolva van tetteink által. Ez a késztetés elnyomja, szétforgácsolja azt a vágyat, hogy a viszonzás elmaradása esetén változtassunk szokásainkon, kapcsolatainkon. Egy idő után már csak azokat vesszük észre a környezetünkben, akik megmentésre várnak, mert rajtuk keresztül látjuk önmagunkat teljesnek. Lubickolunk a „csak te tudod megoldani” című illúzióban.

Lássuk meg, hogy a megmentő szerep olyan embereket vonz az életünkbe, akiket meg kell menteni. Akik nem képesek – vagy nem akarnak – szembenézni saját maguk korlátaival és hibáival. Akiknek könnyebb áttolni valaki másra a felelősséget. Akik helyett megoldani kell a problémákat, akiknek nem arra van szükségük, hogy megmutassuk a változtatáshoz szükséges utat, és segítsük őket a fejlődésben.

Ha azt érezzük, hogy sokak gondjait nekünk kell megoldani, akkor rosszul választottuk meg az arányokat. A segítés nem egyenlő az átvállalással. Az akadályok azért érkeznek az életünkbe, hogy azokat magunk oldjuk meg, ezáltal fejlődünk. Ha felvesszük mások terheit, akkor megfosztjuk őket az előrelépés lehetőségétől – és letérünk a saját utunkról. Vegyük észre: a segítő, támogató jelenlét nem azonos az átvállalással! Nem attól vagyunk hasznosak, hogy megmentünk másokat. Úgy teljesítjük be „küldetésünket”, hogy megtanítjuk azt, hogy hogyan lehet megoldani a problémákat; eszköztárakat és példát mutatunk, támogatást nyújtunk.

Abban a pillanatban, amikor kommunikáljuk a külvilág felé a határainkat – melyek végesek időben és energiában is –, felvállaljuk valós szerepünket a saját életünkben. A ránk felfűzött energiavámpírok eleinte kapálózni, vagdalkozni kezdhetnek, idővel azonban nyomtalanul eltűnnek – ha fejlődésre képtelenek, keresnek maguknak mást, akit szipolyozni tudnak.

A felelősség a miénk. A külvilág nem tudja, hogy erőnk végére értünk, ha nem közöljük vele. Vegyük észre az életünkben azokat a személyeket is, akik „meggyógyultak”, akik nem elvárnak, hanem segíthetnek – akár puszta jelenléttel, együtt töltött idővel. Arra kell helyezni a fókuszt, hogy nem azért szeret a külvilág, mert szolgálatot végzünk számára, hanem önmagunkért. A határainkkal, hibáinkkal, véges lehetőségeinkkel, szupererőnkkel együtt. Nem pusztán a megmentő mivoltunk vált ki szeretetet – az csak egy szeletünk –, hanem a teljes, valós személyiségünk.

Nem kell küzdenünk mások szeretetéért, a szeretet mi magunk vagyunk, és áramlik felénk szüntelenül.

Ne legyünk vakok meglátni. Lépjünk ki saját illúziónk csapdájából, a feltételrendszereink világából, és merjük megélni a(z ön)korlát nélküli valónkat.

Elfogadom, hogy az én erőm is véges.

Elfogadom, hogy akkor tudok szeretetből adni, ha nem kötődik hozzá bűntudat, vagy kényszer.

Szabad nekem nemet mondani.

Szabad nekem saját magam beosztani az időmet.

Szabad nekem a saját szükségletemet előtérbe helyezni, és ettől még szeretetreméltó maradok.

Szabad nekem elkérni a szükségleteimet.

Kövess minket FBon!

Ha tetszett az írás olvsad el ezt is:

Gyere közel! Vagy maradj távol?

Túlzott óvatosság.. Vajon mitől foszt meg?Nem tudom befogadni...

Szeretm az angyalokat

#szeretet #önszeretet #családilélek #élmény #önismeret #mérföldkő

33 views

ATLANTISZ EMLÉKEZETE A lélek játéka

  • Facebook Clean
  • White Google+ Icon
  • Flickr Clean

© 2016 by Laura Salamon. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now