• Klau

Önmagam vagyok, vagy a lehetséges valóm egy korlátozott vetülete?


Olyan világot élünk, amiben fontos szerepet játszik a mások felé tanúsított megfelelési kényszer. Már gyermekként idomulunk a körénk szőtt társadalmi elvárásokhoz, érkezzen az családból, óvodából, iskolából. Kialakuló személyiségünk mintákat hall, lát és érzékel. Azonban ezek gyakorta nem konzisztensek egymással. A fejlődő antennáink mást dekódolnak, mint amit látnak, mást hallunk, mint amit tapasztalunk. Megpróbálnak minket felkészíteni az életre, minden fél arra a valóságra, amiben ő létezik. Ennek a valóságnak azonban a legtöbb eleme szubjektív, egyéni megéléseken, hozott és felszedett szabályokon alapszik. Mi pedig gyermekként megpróbálunk beleilleszkedni a rendszerbe, amelybe beleszülettünk.

Ez azonban olykor rettenetesen nehéz. Mindannyian más kvalitásokkal érkezünk, kisebb-nagyobb mértékben más utat járnánk önerőből, mint amit a közvetlen és közvetett rendszerünkben tapasztalunk. Mivel társas lények vagyunk, az odatartozás, a szeretet megélésének vágya rendkívül erős. Továbbá az előbb érkezettek tapasztalatának elismerése is arra presszionál, hogy simuljunk bele a keretbe. Reakciónktól függően alakul ki személyiségünk, melyben a későbbiek folyamán élünk, teremtünk, és továbbörökítünk.

Lássuk be: ha valami feszít, ott feltárandó okok vannak a háttérben. Ezek ritkán oldódnak ki maguktól, tehát hiába dugjuk homokba a fejünket, a probléma eszkalálódni fog. Saját belső vágyainkat le lehet halkítani egy időre, dönthetünk úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, de amíg ezek hiányból hozott döntések, addig a feszültség megmarad a háttérben, és valahol, valamikor utat tör magának.

Magunkhoz mérjük magunkat, ne másokhoz. A legfontosabb, hogy önmagunk vágyaival tisztában legyünk. A külvilágnak akkor tudunk felelősen – pozitív értékeket – adni, ha rendben vagyunk (a kényszerből teljesített kötelesség sajnos néha romboló is tud lenni, mert a hiány hatással van az alapvető szándékra). Akkor vagyunk rendben, amikor ismerjük szükségleteinket, és hangot is merünk adni nekik. Vádak, elvárások, és múltbéli események felhánytorgatása nélkül. Amíg mi nem vagyunk tisztában azzal, hogy mire van szükségünk a boldog léthez, addig irreális elvárás a külvilágtól, hogy ő viszont kitalálja és teljesítse. A másik ember, másik eszköztárral, más hozott és megélt dologgal szintén csak a saját szűrőjén keresztül képes felismerni és adni. Minden folyamat tőlünk indul, és hozzánk ér vissza. A döntéseinket a múltbéli ismeretek és értékek alapján hoztuk meg, jogunk és kötelességünk (magunkkal szemben) megvizsgálni létjogosultságukat a jelenben. Szabad nekünk máshogy dönteni.

Üljünk le saját magunkkal, és merjük megfogalmazni az összes vágyat, értéket, amit eddig figyelmen kívül hagytunk, vagy elnyomni igyekeztünk. Legyünk húsbavágón őszinték, csak saját magunkkal a fókuszban – olyan burokban, melyben csak mi létezünk, egyedül, kapcsolt részek nélkül. Biztosan nehéz és rémisztő lesz szembenézni azzal a valónkkal, akit eddig korlátozni, vagy figyelmen kívül hagyni igyekeztünk. Csakis önszeretettel, gyengéden kezdjünk neki a munkának, és hagyjunk időt a folyamatnak. Évek ránkrakódott mintáit feltárni és meglátni hatalmas dolog. Rendben van az is, ha lassan megy, és rendben van az is, ha ez külső segítség nélkül megugorhatatlan. Tudatosítsuk, hogy amikor hiányban vagyunk, amikor nem látjuk a következő lépést az életünkben, az egy terhelt állapot. Emiatt fontos, hogy mindeközben tartsuk szem előtt az értékeinket, azokat a dolgokat – mindegy milyen apróságnak látjuk –, amelyeket hozzáteszünk a világhoz, legyen az bármilyen evidens, és mások által talán el sem ismert dolog. Térképezzük fel belső lényünket, merjünk rálátni a saját szemünkben fészkelő gerendá(k)ra, és vállaljuk önnön fejlődnivalóinkért a felelősséget. A belső fejlődés arról szól, hogy felismerjük milyen keretben élünk, és merjük tudatosítani, hogy ez a keret talán már nem elegendő. Megszolgálta a szerepét, hiszen jelen vagyunk, idáig eljutottunk. Megspórolhatatlan volt az idáig vezető út, semmiért sem volt kár, semmi sem volt elvesztegetett. Azonban a ránk szabott keretet bővíthetjük, ha kinőttük – formálhatjuk határait.

Az önismeret útja egy rendkívül bátor út. Amilyen nehéz, olyan hálás is: önmagunkhoz vezet vissza, mely egyensúlyi állapotba visz. Egyensúlyban könnyebb és boldogabb gyereknek, nőnek, férfinek, férjnek, feleségnek, szinglinek, anyának, apának, kollégának, testvérnek, barátnak, főnöknek, beosztottnak lenni.

Az egyensúly mindenkinek jár. Önmagadtól, önmagadért.

.

Stancsics Klaudia, játékmester tollából

Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére

Kövesd oldalunkat a Facebookon is!

Olvass tovább:

Egy emlékezet idővonalon túlra

Van olyan helyzet...

#kapcsolódás #folyamat #fejlődés #egyensúly #átalakulás #önértékelés #elfogadás #családilélek #szeretet #társaslény

44 views

ATLANTISZ EMLÉKEZETE A lélek játéka

  • Facebook Clean
  • White Google+ Icon
  • Flickr Clean

© 2016 by Laura Salamon. Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now