Nehezen lépünk túl azon, hogy a külvilág milyennek lát minket. Már egészen gyerkőcként megtanulunk disztingválni, idomulni – normák és szabályrendszerek közé szorítjuk magunkat/szorítanak minket.
A külvilág gyakran ítél meg, és gyakran ad hangot nem tetszésének. A saját szűrőjén és megélésein alapuló tanácsokat osztogat – akár kéretlenül is –, és rendkívül magabiztosan tud működtetni hitrendszereket és elavult programokat.
A külvilág olykor nem megértő, és nem egyetértő. Előfordul, hogy más nézőpontból lát, és nem hajlandó változtatni alapvető dolgain. Lehet, hogy tapasztalatokra és hagyományokra épít, talán nem mindig veszi figyelembe az adott helyzetet, vagy annak különálló elemeit.
A külvilág néha nem támogató, és nem rugalmas. Merev és kizárólagos is tud lenni, bíráló és elvárásokkal seftelő attitűddel.
Mi pedig ott állunk talpig meztelenedve lelkünkben, és megalázva érezzük valónkat. Értéktelennek, oda nem illőnek, fájdalmasan butának/csúnyának/kövérnek/gebének/görcsnek látjuk magunkat, és vagy odacsapunk a lázadó énünkkel, vagy megsemmisülünk a megítéltetés oltárán. Magabízásunk megkopik, bizonytalanná, esendővé válunk. Alapértékeink fontossága megrendül, és zavartnak, motiválatlannak látszunk. Elveszik belőlünk a tűz, szükségleteinket magunkba zárjuk, és elnézést kérünk a létezésért. Azért a valakiért, aki ott, legbelül, mélyen vagyunk. Eltűnik az önálló véleményünk, másoktól tesszük függővé cselekedeteinket, annak érdekében, hogy ne érjen minket több bírálat. Elhisszük, hogy a látásmódunk helytelen, hogy a döntéseink rosszak, és örülünk, hogy a világ így, teljesen haszontalan formánkban egyáltalán megtűr.
Ám a külvilág véleménye nem a miénk. Joga van másként látni, ahogy nekünk is jogunk van ahhoz, hogy eltérő legyen a nézőpontunk. Szabad nekünk máshogy cselekedni, a saját utunkat járni, és nem feltétlenül kell egyetértenünk. A szeretet nem azonos a kizárólagos idomulással. A szeretet megengedő, elfogadó és megbocsátó.
Amikor hagytuk, hogy a külvilág áttolja a véleményét ránk, és azonosultunk is vele, kieresztettük személyiségünk gyeplőjét a kezünkből. Engedtük, hogy semmibe vegyék határainkat, figyelmen kívül hagyják szükségleteinket, átadtuk a felelősséget és a boldogságunk kulcsát. Elvesztettük a kapcsolatot a valós énünkkel a megfelelés és az értékítélet miatt, a visszaigazolás és a szeretetéhség kedvéért – mely mégis elmaradt. Szomorkodunk amiatt, ahogyan a világ bánik velünk, ám valójában saját magunkat hagytuk magára. Nem vállaltuk mások előtt – míg végül saját magunk előtt sem – a véleményünket, és a külvilágtól tettük függővé cselekedeteinket.
Azt, hogy mi kik vagyunk valójában, csakis saját magunk tudjuk. A szükségleteinkre csak mi lelhetünk rá. Mi ismerhetjük fel értékeinket, és mutathatjuk meg környezetünknek. Mi vállalhatjuk fel vágyainkat és húzhatjuk meg határainkat. Mert jogunk van hozzá. Mindenkinek vannak elismerésre méltó tulajdonságai (mindegy mit sulykol a külvilág belénk), mindenki dönthet amellett, hogy más minőséget él.
Önmunkával ismerhetjük meg azt a személyt, akit elzártunk. Kezet foghatunk vele, és kihívhatjuk a fényre. Rajta keresztül megtapasztalhatjuk, hogy a külvilág lehet bármilyen veszélyes, az erős vár bennünk él. Ott vannak a falak, a csapóajtó, de a jelzőzászlók, és a fogadóterem is. Lehetünk önazonosan boldogok, mert tisztában lehetünk azzal, hogy nem a javítanivalóink határoznak meg minket. Amikor tudjuk, hogy mitől és hogyan működünk, akkor eltűnik a tehetetlenség energia, akkor már tisztán fogjuk látni, hogy amikor borul az egyensúly, hogyan térhetünk vissza abba az állapotba, amiben jól működünk. Ha már járjuk az utunkat, ha már törekedünk a változásra, akkor a világ kevésbé tud átgyalogolni határainkon, akkor már érteni fogjuk mi az, ami valójában bánt.
A külvilág véleménye csak egy szűrőkön átengedett visszajelzés. Gyakran nem is rólunk szól. Figyeljük meg ténytartalmát, és védekezés nélkül vonjuk le belőle a következtetéseket. Tudatosuljon, hogy lehet eltérő a véleményünk. Ha a kapott információ lényegi – ítélkezés és bírálat nélküli, tényleges – tartalma nem változtat az eddigi nézőpontunkon, akkor lépjünk tovább. Mindegy, hogy mit gondolnak rólunk mások. Nem élnek a bőrünkben, és nem küzdik csatáinkat. Hangoztatott értékítéleteiket olykor kimondás után el is felejtik, semmilyen befolyással nincs az életükre az, hogy mi hogyan élünk – sem jobb, sem rosszabb nem lesz nekik. Ne adjunk a külvilág kezébe olyan hatalmat közérzetünk felett, amire sem joga, sem szüksége nincs. A kívülről jött véleményt nem tudjuk megváltoztatni, sem befolyásolni. Ne pazaroljunk olyanra energiát, amire valójában eszköztelenek vagyunk.
Amikor már tisztában vagyunk a szükségleteinkkel, akkor el is tudjuk őket kérni, és ha a világ ezt nem tudja/akarja megadni, akkor a mi döntésünk lesz, hogy maradunk, vagy megyünk – elfogadjuk a helyzetet, vagy továbblépünk.
Aki dönt, az nem tehetetlen. Aki nem tehetetlen, annak van véleménye, és ki is áll érte. Aki kiáll a véleményéért az magabiztos, és határozott. Aki magabiztos, az tisztában van a javítanivalóival, és nem semmisül meg, amikor a fejére olvassák. Aki nem semmisül meg, az átlátja, hogy lehet eltérő véleménye, így számára nem fontos, hogy meggyőzzön másokat az igazáról. Aki nem érez késztetést, hogy mindenáron meggyőzzön a saját igazáról másokat, az elfogadó és megengedő. Aki elfogadó és megengedő, az szeretetteljes.
Önmaga és mások irányába is.
Önazonos, boldog életünk akkor lehet, ha megfelelően látjuk magunkat, a külvilág pedig meghatározó tényezőből fejlődésre inspiráló közeggé avanzsál.
Stancsics Klaudia, játékmester tollából
Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére
Kövesd oldalunkat a Facebookon is!
Olvass tovább: