Világ életemben vonzott a varázslat. Az emberfeletti, a megmagyarázhatatlan, a csoda. Ennek két csúcspontja volt, az egyik a karácsonyi csodaváró várakozás, a másik a bűvészet. De aztán, hogy felnőttem, minden “elromlott”. De legalábbis átalakult. A bűvészetről ma már tudom, hogy illúzió. A karácsony pedig akkor van - ahogy édesapám mindig mondta minden ünnep kapcsán -, ha csináljuk. Ebben az állandó, poszt-gyermeki vágyakozásban-várakozásban ismertem meg Laurát.
Egy Facebook posztban hivatkozott a képességeire egy közös ismerősünk, amit én - ki más? - azonnal teszteltem is. A feladata annyi volt, hogy ismeretlenül is az adott kommentelőről mondja el, hogy mit tud róla. Nos, nem csak a horoszkópokra jellemző általánosságok szintjén talált be, hanem végül is: teljesen. Elkezdtünk beszélgetni, és hát találkoznunk kellett.
A találkozót megelőzte egy csomó csetelés, egy másfél órás telefonbeszélgetés, majd a találkozó a tervezett két óra helyyett három és fél lett - és ki tudja, meddig tartott volna, ha Laura párja nem aznap ünnepli a szülinapját. Így hát illendő volt búcsút vennem.
De mit is csinál Laura?
Túlérzékenységgel született, de nem valamiféle ételallergiára kell itt gondolni! Elmondása szerint:
"Érzem és értelmezni is tudom az energiákat. Amikor valakivel dolgozom, mezőből dolgozom."
Biztos felmerül a kérdés, hogy ezt hogyan kell érteni. Nos, a válasz tudományosnak ezoterikus, spirituálisnak kicsit racionálisabb. A kulcs a morfogenetikus mező témaköre, amelyet többféleképpen is hivatkozik a (szak)irodalom. Például kollektív tudat, asztrál fény, információs tudatmező. Létezését állítólag kvantumfizikai kísérletekkel is sikerült bizonyítani.
A lényeg, hogy van körülöttünk egy információs mező, amit azért nem tudunk elolvasni, mert nem ezen képességeinket fejlesztjük. Sokkal inkább a lexikális jellegű tudásokra fektetünk hangsúlyt, nem ezen finom energiák megértésére. De ezen információs mezőinkkel ugyanúgy hatunk dolgokra és terekre. Laura képességének kézzelfoghatóbbá tételére létrehozott egy önismereti játékot - melynek szintén van egy információs mezeje -, és a játékosok és a játék mezői összeadódnak. És ebből lesz a “varázslat”. Eddig még lehetne arról szó, hogy ez nem más, mint egy “gameifikált pszichológia”, de aztán Laurát EEG-re tették...
“Megpróbálták megnézni az agyi aktivitásom, feltettek egy EEG fejpántot, és minden alkalommal, amikor elindították a mérést, a gép lefagyott.”
Na most, ha mindehhez hozzátesszük, hogy a játékban 927 darab kártya van, nem csoda, hogy a közel ezer levezetett játék során soha nem volt két egyforma. Mondjuk szerintem nem is lesz, azaz, ha meg is történne, hogy két ember ugyanolyan kártyákat húz ugyanolyan sorrendben, akkor is: az én életemben ugyanaz a dolog teljesen mást jelenthet, mint a tiédben.
A játék neve: Atlantisz emlékezete - a lélek játéka
Laura szemlélete szerint az ember egy rendszer, melynek részei a transzgenerációs öröklések. Mintha a DNS tárolna egy emléket, egy infót, amiről tudatosan nincs tudomásunk. Ezt hívjuk zsigeri emléknek. Ami lehet reinkarnációs, csecsemőkori, transzgenerációs, vagy akár csak tudatosan tárolt emlék is. Tulajdonképpen bármi, ami emlék. Nem véletlen a zsigeri reakció, zsigeri érzés kifejezés sem. Sokszor valakiről már az előtt “eldöntjük”, hogy szimpatikus-e nekünk, hogy egyáltalán megszólalt.
“Amikor létrehoztam a játékot, azt éreztem, hogy Atlantiszi energiák vesznek körbe. Legalábbis a mai címkék szerint így hívhatjuk, mivel Atlantiszhoz kapcsoljuk az emberi aranykort, amikor még egységélmény volt és a természetre voltunk felfűzve. Szerintem egy univerzális kegyből kaptam hozzá egy erőt, egy energia mezőt, egy beavatást. … Ha a tranzakció analízis szempontjából nézzük, ez az az autonómia, amikor helikopter nézetből látjuk az életünket. A lényeg, hogy abból, ahonnan érkeztél, el tudj jutni az egység és szeretet állapotában. Ettől nyilván messze vannak a napi feszültségekkel és harcokkal teli hétköznapok. Másként mondva, az a cél, hogy az elakadásból erőforrást csináljunk. Van tehát a játékban egyfajta transzformációs igyekezet is. ”
Az én Atlantiszom
Megrögzött materialistaként, mégis, néhány nagyon pozitív önismereti tapasztalással a hátam mögött, kellő szkepticizmussal, ugyanakkor, a lelki állapotomhoz mérten nagyfokú várakozással és nyitottsággal vágtam bele a játékba. De még mielőtt elkezdtük, csak úgy próbaként kihúztam egy kártyát a gátló tényezők pakliból. Erős kezdet volt. A kártya neve: Halálfélelem.
Az első, amit Laura kérdezett, hogy tudok-e pihenni? A másik a családi történelemre vonatkozott. Meglátása szerint “a halál sokszor egy mozdulatlan dologként él bennünk” - látott már olyat, hogy egy hiperaktivitás, egy túlfeszített tempó mögött volt egy halállal összefüggő múltbéli esemény. Jelölheti azt is, hogy valaminek a végetérésétől félünk, hogy valami hamarabb ér véget - nem feltétlen biológiai vagy fizikai értelemben -, mint szeretnénk. Nos, nyilván, véletlenül, az jutott eszembe, hogy az idő végétől lehet, hogy félek, ami nálam úgy manifesztálódik, ahogy a mondás is tartja: az a legnagyobb baj, hogy azt hiszed, hogy van időd. Innen aztán belecsaptunk.
Túl kitárulkozó nem szeretnék lenni, elvégre az én sorsom, az én életem, az én dolgom - ha pedig Laura rendszere és állításai igazak, egyszer úgyis “le tudja majd mindenki tölteni” a kollektív mezőből az én történetem is. Addig is, részleteiben hadd maradjon meg nekem, ami ott történt. Néhány érdekes dolgot azonban szívesen elmesélek.
Elaprózódás és túlzott felelősség
Az első lépésben húztam egy kártyát, mely az utamról szólt. A kapcsolatok útját húztam. Állítólag ez az egyik legszebb út, mely képessé tesz önmagunk megtapasztalására, másokhoz való viszonyunkon keresztül. Azt sugallja, hogy kapcsolódnunk kellene állatokhoz, emberekhez, istenihez. Ha ezen a lelki úton haladok a játékban, az utam a kapcsolataimon keresztül segít megtapasztalni, hogy ki is vagyok valójában, hogy mennyit érek. Jó kezdet, de menjünk tovább!
Ezt követően “elakadás” kártyát kellett húzni. Az egyik az elaprózódásról szólt. A második pedig arról, hogy túl sok felelősséget, terhet vállalok fel. Ezeknek oka lehet a bizalom hiánya. No persze nem titoktartási képességről van szó. Hanem például, hogy nem bízok a másikban annyira, hogy ő is meg tud valamit csinálni, legalább olyan jól, mint én.
Húztam utána kártyát, amin a megbecsülés és a tisztelet szavak voltak. Ezek a szükségletekre vonatkoztak. Hm. Oké, megbecsülésre ki nem vágyik? - kérdezheted. De nem biztos, hogy ezzel tényleg mindenkinek dolga van. Többször éreztem már életemben, hogy akkor érdemlek meg valamit, ha többet teszek, mint amit várnak, vagy többet, mint mások. Na, ezzel már össze is állt egy kép. Vágyok valamire, például tiszteletre, amit - a tudatalattim szerint - akkor kaphatok meg, ha sokat teljesítek. Ehhez pedig fel kell vállalni több mindent is, akár mások helyett is. És máris visszaköszönt az elaprózódás, és pihenés kérdése.
Itt álljunk meg egy pillanatra! A játék elején le kell fektetni egy célt, aminek én azt választottam, hogy leljem örömöm a testmozgásban. Mert, hogy nem hogy nem lelem, de rá sem tudom magam venni arra, hogy ilyesmit huzamosabb ideig csináljak. És örülnék neki, ha kiderülne, hogy ennek mi az oka. A célt, bár trükkös, nem vetettük el. Ugyanakkor Laura előre szólt, hogy az ilyen jellegű dolgokat nagyban befolyásolják a szokások is. A szokások pedig három összetevőből épülnek fel: jutalom, jel, cselekedett. Jön egy jel, aminek hatására megteszünk valamit, és azért cselekszünk, hogy jutalmunk legyen belőle. Ha tehát valamiért nekem a pihenés a jutalom, akkor a jelet kell megváltoztatni, amire ez bekapcsol, vagy a cselekedetet - szóval ez így összetett feladat. De azt meg tudjuk nézni, hogy lelki oldalról van-e valami beíródása. (De a cselekedeti szinten ezt így elsőre nem biztos, hogy változtatni fogjuk tudni.)
Megyünk kondizni?
Így a beszámoló vége felé talán már nem számít spoilerezésnek, hogy továbbra sem vagyok egy akrobata, és nem is vágyok rá, továbbra sem. Ugyanakkor - és itt visszacsatolnék az előző fejezet első bekezdéséhez, az utamról -, a játék során felszínre jött, hogy soha, semmilyen sportot (küzdősport, testépítés, néptánc, kosárlabda) nem magáért az aktivitásért csináltam, hanem mindig valamilyen másodlagos cél érdekében. Így hát, jó eséllyel találnom kell valamilyen másodlagos motivációt, hogy mozogjak. És ha már a kapcsolatok útját dobta nekem a kollektív emlékezet, mi lenne, ha nem magányos harcosként akarnám ledolgozni a kilóimat, hanem valamilyen baráttal, vagy társasággal kezdenék valamibe, amelynek a találkozás a fő célja, a mozgás pedig - mint ahogyan a mozgás jótékony hatása is - csak másodlagos, kvázi járulékos nyereség lesz?
Helló szkeptikusok!
Így a végére írnék még egy érdekeset. Mármint, azon túl, hogy egy EEG-t az energia mezőivel kiakasztó hölggyel való beszélgetés végére egy csomó mindent átértékeltem. Hogy egy kvázi idegentől kaptam néhány olyan órát, ami jószerivel csak rólam szólt. Hogy megélhettem, hogy valaki, aki elvileg nem tudom rólam semmit, mégis, mintha tudna.
Szóval, húztam egy támogató angyal kártyát, ami a polaritásról szólt. Nyilván, véletlenül, teljesen okés volt rám nézve, hiszen jellemzően erős a maszkulin és feminin énem. A kreatív és a racionális. A jobb és a bal agyféltekém. És bizony van, hogy nem tudom, hogy mit szeretnék pontosan, így hezitálok az egyes lehetőségek között.
No de, az már mégis csak több a soknál, hogy minden így betalál, pusztán véletlenül! Így hát, l’art pour l’art, belekérdeztem, hogy “- Persze, most húztam egy lapot, de tuti, hogy ha a mellette lévőt húzom, akkor is “bele tudtam volna magyarázni” valamit, ami én vagyok, ami rólam szól.” Laura elém tartotta a paklit, kihúztam az előző alattit. Egy másik angyalkártyát, melyhez 0, azaz nulla, azaz zéró kötődésem sem volt. De még csak annyi sem, hogy a kreatív énemmel bele tudjak magyarázni valamit.
Belátom, ez talán így leírva nem old fel minden kételyt. De valamiben hinni, addig, amíg másokat nem bántunk vele, közel sem annyira rossz ám! Pláne, ha még jobban is érezzük magunkat tőle. Nem igaz?
“Van egy zsigeri bekötöttségünk az univerzumba. Nekem ez a veleszületett: ez csatornám nem zárult be. Ezt tudom megmutatni. Ezt tudom átadni.
Magadat, magadnak fedezheted fel.”
Tóth Adorján tollából
Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére