Ketten vagyunk benne, mint szülő és gyermek.

June 11, 2018

 „Ülünk a szobában, közöttünk egy asztal. Nézem a szemeidet, melyek ismét könnyben úsznak. Belülről mardos a tehetetlenség, a fájdalom, és a düh. Hogy megint itt tartunk, újra ebben a szobában találjuk egymást, és én ugyanazt érzem. Benne vagyunk a problémában, Te tőlem várod a megoldást, és eközben rettenetesen aggódom érted.  Én pedig újra és újra fel kell nőjek a feladathoz, és Hozzád. Ez a teher – fojtó lepelként – nyomaszt, állandóan érzem a késztetést, hogy megmentselek a világtól, magadtól, és magamtól. Pedig én jóval később születtem, és csak az utódod vagyok. A Gyermek.”

 

Ez a konfliktus a rendszerben összekuszálódott szerepekről szól. Ketten vagyunk benne, mint szülő és gyermek. A kialakult helyzetért ­– jelenleg már – mindannyian felelősek vagyunk, még akkor is, ha a körülmények alakították így korábban.

 

Anya/apa a nagy, és én vagyok a kicsi. Azonban folyamatosan azt tapasztalom, hogy ő nem képes a rá mért problémákat megoldani, vagy a legkisebb lökést is indokolatlanul erős csapásnak éli meg. Nekem kell támasznak lennem, annak a valakinek, aki viszi a hátán a család terheit, fél kézzel – vagy küszködve – hárítja a támadásokat, és nélkülem nem működik a rendszer. Félek az elkövetkezendőktől, mert sosem tudom, hogy mire számítsak: mi lesz holnap és holnapután a következő akadály, amelyen át kell segítenem a szülőt. Hatalmas teher az nekem, hogy a sajátom mellett a felmenőm életében is megoldóként kell szerepeljek. Mindemellett lekötelezettnek érzem magam irányába – a szeretet mellett is –, és vergődök a láncok alatt. Miközben helytállok, állandó bírálat záporozik rám. Amellett, hogy nem – csak – a saját terheim cipelem, el kell viseljem a folyamatos korholásokat, melyekkel pontosan azt a szülői vonalat mutatja felém, melynek a másik oldalát nem képes felvállalni. A szülő iránt érzett hála és tisztelet okán az aggódós/megoldós szerepkörből nem vagyok képes kiszállni.

 

Gyermekként a Szülő az Isten. Ő tart minket biztonságban, szó szerint élet és halál ura. Amit anya és apa mond, az mindig igaz, az megkérdőjelezhetetlen és csodálatos. Ő tévedhetetlen és példamutató. Ez a természetes számunkra. Ha valamely oknál fogva úgy alakul, hogy át kell vegyük – akár ideiglenesen – bármelyikük szerepét, akkor a saját rendszerünk megbomlik, és kibillenünk az egyensúlyból.

 

Nehéz az a folyamat, amelynek a végén rádöbbenünk, hogy anya/apa nem tévedhetetlen, hogy ő sem Isten, hanem ember. Saját magunk által gyűjtött eszközökkel és tapasztalattal védő-burokba tennénk őt, elsöpörnénk lába elől a nehézségeket, vagy ő maga követeli ki ezt az előjogot tőlünk. Akkor is bennünk van ez a program, ha esetleg anya/apa sosem volt olyan tökéletes, mint amilyennek szerettük volna őt. Öntudatlanul is lekötelezve érezzük magukat a szülő irányába, hiszen a legnagyobb dolgot kaptuk tőle – ha mást nem is –, az életet. Lássuk meg: nem kértük, kaptuk. A társadalom is olyan irányba presszionál, hogy kötelességünk idővel átvenni a felelősség terhét. Ez azonban téves meglátás. Mi az életet, és a család misztériumát továbbadjuk, ilyen formán tudunk tisztelettel adózni a szüleink áldozataiért: új életet teremtünk – legyen az konkrét élet, vagy például eszmékért végzett munka.

Keressük meg, hogy a családban nekünk hol van a valódi helyünk.

Engedjük meg a gyermeki énünknek, hogy gyermek legyen, hogy ebben a kapcsolati viszonyban ő legyen a kicsi. Bízzunk meg a szülőben, abban, hogy ő egyedül is megbirkózik az őt érő hatásokkal – még akkor is, ha eddig ennek nem láttuk tőle jelét –, ne vállaljuk át a terheit.  Bocsássuk meg neki az őt kötő – hozott/felszedett –, de már nem támogató mintákat, köszönjük meg az életet, de tiszteljük a saját folyamatainkat. Engedjük meg magunknak, hogy a saját utat járva enyhüljön és gyógyuljon a köztünk levő – korábban feszülő – kapocs.

 

 

Szabad nekem másként látni dolgokat, másként élni az életet.

Szabad nekem megváltoztatni a mintákat, amikor azok már nem támogatnak engem.

Szabad nekem a saját életemet élnem, és a saját döntéseimért vállalni a felelősséget.

 

 

 

 

Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére

Klaudia Stancsics, játékmester tollából

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Featured Posts

Levél dédimamához - egy dédunoka lélek emlékezete

August 5, 2018

1/3
Please reload

Recent Posts