Az érzelmeimre felfűzött marionett bábu vagyok...

August 6, 2018

  „Fekszik az ágyon, mint valami modern-kori marionettbaba. Fából készült – még csak nem is vaskarika –, és minden önhazugság után nagyobb lesz az orra. Egy illúzióban él, amely olyan izgalmas mese-lét, hogy nem meri kinyitni a valódi szemét. Csak az üvegszeme bámul a világba, pislogás nélkül. Szempillák híján semmi sem árnyékolja a csodauniverzumot – amelyet ő alkotott. A nyugalmi állapot csak időleges. Akkor mozdul, amikor impulzus éri. Érzelmeiből szőtt láthatatlan zsinegek irányítják, és mivel ezek megszokott hatások: mindig azonos irányba lendítik. Minden arra épül, hogy az illúzió teljes maradhasson. Különben szembe kellene nézni a létezéssel, a teljes külvilág reakciójával, azzal, hogy bábbá vált saját érzelmei játszóterén. A félelmek visszalökik a játékládába, oda, ahol nem kell szembenézni a tényekkel, ahol lehet mentségeket, kifogásokat gyártani arra, hogy miért van úgy, ahogy van, pedig ő nem is tehet róla. Közben egyre nagyobb, és nagyobb az orra. Lassan már kényelmetlen ez a mini-kozmosz, de még mindig szorosan behunyt szemmel élteti az illúziót, miközben attól retteg, hogy mások megtudják azt, amit igazából hisz, amit igazából érez.Pedig valójában ő írja a mesét. Minden sorát.”

 

 

Amikor megteremtünk magunknak egy illúziót (legyen bármi a célja), akkor önkéntelenül is kidolgozzuk annak minden elemét. Segítségül hívjuk a múltbeli megéléseinket, félelmeinket, akadályainkat, a meg nem valósult álmainkat. Saját hitrendszerünkkel keltjük életre, és nem látjuk meg benne a valót: elképzelésünk sincs hogyan lehetne jobb. Érdemtelennek, áldozatnak érezzük magunkat, és hogy teljes legyen az illúzió, belerántjuk a külvilágot is a játszmába. A szerepek leosztódnak, a darab összeáll, és számtalanszor lefut. Az elvárásaink nyomán életre kelt ál-valóság mindig ugyanazokat a válaszreakciókat követeli tőlünk, melyeket mára már gyűlölünk, de legalább ismerősek. Saját vágyaink – és az ebből adódó elvárásaink mások irányába – olyan mértéket öltenek, hogy nem vesszük figyelembe a külvilág igényeit, reakcióit, folyamatait. Hajtjuk előre az általunk elképzelt történetet, még akkor is, ha a résztvevők már nem tudják/akarják többé eljátszani a szerepet. A mese-kozmoszban mindig az történik, amit mi szeretnénk, azonban a valóság nem ilyen. Abban a pillanatban, hogy szembe kell nézni azzal, hogy a világ másképp döntött, másfelé indult, összetörik az illúzió. Az ebből adódó mélységes fájdalomból aztán tovább építkezünk ebben a látszólagos biztonság-burokban, újabb felvonásokat gyártunk a színi előadáshoz. Az idő telik. Mi pedig ott csücsülünk megrekedten, újra és újra pörgetve azokat a jeleneteket, melyek még minket igazolnak – látszólag.

 

Lássuk meg: ez a csapda pusztán a fejünkben létezik. A külvilágot ugyanolyan emberek lakják, mint mi magunk. Ugyanolyan harcokkal és felvállalásokkal. Ők is rendelkeznek vágyakkal és korlátokkal. A felelősség azonban minden esetben a miénk. Az élet döntések sorozata, és minden ilyennek megvan a súlya. Ahhoz, hogy kikerüljünk a játszmából (akár belevittek, akár magunk alakítottuk), fontos a tényekre fókuszálni. Ahhoz, hogy az érzelmeink ne rángassanak marionettbábuként minden helyzetben, tudatosan kell ránézni a történtekre. Nem tolhatjuk át a felelősséget a mumusokra és a „rohadékokra”. Lehet, hogy a külvilág ellentétes jelzéseket ad, elképzelhető, hogy maga sem tudja, hogy mire van szüksége, vagy éppen fogalma sincs, hogy milyen impulzust küld át nekünk fű alatt. A legfontosabb az, hogy tudatosuljon: csak a felvállalt tényekre érdemes reagálni és építkezni. Bármilyen fájdalmas/megalázó, tisztába kell tenni minden – háttérben futó – programot, és a felnőtt kommunikáció szintjére terelni őket. Ez pedig kizárólag a külvilággal közösen valósulhat meg. Merjünk beszélni arról, amit gondolunk, látunk, érzünk! Amint ez megtörténik, rögvest szétfoszlik az illúzió, és tovább lehet lépni: élhetjük a valóságban az eddig csak elképzeltet, vagy elengedhetjük azt az eszményképet, mely megélésére a jelenben nincs mód.

 

A mese-világ elengedése egyfajta gyász-folyamat. Az első lépés a tagadás lesz: „velem ez nem történhet meg, de hát volt egy halom jel, biztos, hogy nem csak én képzeltem”. Tartsuk fókuszban a tényeket, ne adjuk át magunkat az értelmetlen reménykedésnek, az nem vezet előre! Másodikként jön a harag. Végtelen és kontrollálhatatlan öndüh, önvád, vagy éppenséggel a külvilág felé forduló rettenetes érzelem-kavalkád. Hagyjunk időt ennek a szakasznak, és éljük meg! Ne fojtsuk el, ne zárjuk magunkba. Ha sírni kell: zokogjunk, ha üvölteni kell: ordítsunk, szaggassuk apró cafatokra álomvilágunk minden elemét. Harmadikként lépünk az alku fázisába: „pedig ez történt, és ez arra mutat, de most akkor... ha azt teszem, és bármit megteszek, akkor lehet még... lehetne másként, mi lenne, ha…”. Miután a tények napvilágra kerültek, tartsuk magunkat ahhoz, amire mutatnak. Lehetnek ellentétes jelek, változhatnak a döntések, de nem a mi fejünkben. Ahhoz, hogy a remény ne rántson vissza a játszmába, mindig a tényeket tartsuk szem előtt, csakis a felnőtt, tiszta kommunikációra reagáljunk. Ezután megérkezhet a negyedik lépés, az önsajnálat/szomorúság. Itt már megélhető az illúzió megszűnése/elvesztése miatti bánat. Emlékezhetünk a szép pillanatokra, tudatosíthatjuk azoknak csekély, vagy éppen számottevő értékét. Míg végül az elfogadáshoz jutunk. Itt már a történtek nem kötnek gúzsba, nem szakítanak fel lüktető sebeket. Már együtt élünk azzal, hogy az elképzelt jövőképnek jelenleg nincs (talán sosem lesz) létjogosultsága, és tovább tudunk lépni a többi – tudatos és felnőtt kommunikációra épülő – cél felé.

Hagyjunk magunknak időt. Rendben van, ha a fázisok közt vannak visszalépésnek tűnő megélések, ez nem kudarc. Tiszteljük a folyamatainkat, és várjuk el a külvilágtól is ugyanezt. Miután gyászoltunk, és meghúztuk a határainkat, új rend születik.

 

Szabad nekem kimondani, hogy mit érzek.

Szabad nekem arra vágyni, amire vágyok.

Elfogadom, hogy mindenkinek szabad akarata van.

Nekem is szabad akaratom van.

Amellett döntök, hogy a valóságot élem.

 

 

 

Stancsics Klaudia, játékmester tollából

Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére

 

 

 

Ha tetszett s cikkünk, kövess minket Facebookon!

 

Olvasd el további cikkeinket is

Önszeretet, vagy önpusztító program? Te melyiket ismered?

 

Túlzott óvatosság.. Vajon mitől foszt meg? Nem tudom befogadni...

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Featured Posts

Levél dédimamához - egy dédunoka lélek emlékezete

August 5, 2018

1/3
Please reload

Recent Posts