Szakítás után... hol vagyok én?

November 3, 2018

 

 

 

„Szeretném, ha tudnád, hogy az élet nélküled is szép. Azt szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy én ki is vagyok, ki is voltam, és hogy mit veszítettél. Gyűlölöm a percet, melyben találkoztunk, melyben jogot kaptál, hogy átgázolj rajtam, és magaddal vidd minden örömömet és magabízásomat. Azt akarom, hogy érezd, amit én érzek, a mérhetetlen dühöt, a fájdalmat, az ásító, vakító csöndet, melyben állandóan téged (minket) kereslek. Azt a hiányt kívánom neked, aminek a vákuuma magába szippantott engem, amikor elmentél. Dühös vagyok, sértett, és megbántott. Elvetted tőlem a jövőt, és a szavaiddal áthúztad a múltunkat is. Megkérdőjelezel mindent, amit együtt éltünk át, szavaid ostorként szorítják a szívemet, és nem tudok szabadulni tőlük. Soha többé nem akarlak látni, mert gyűlölöm ami lett belőled, kicsináltál. Ki vagyok én, és most hogyan tovább?!”

 

A szakítás terhelt állapota megkérdőjelez minden (ön)értéket és én-állapotot. Ilyenkor a ’sértett’ fél elveszti a talajt. Mindegy, hogy volt-e előjele a befejezés eljövetelének, vagy derült égből csapódik be: a hatás megsemmisítő. Ülünk magányunk börtönében, és mindegy, hogy előidézője vagy elszenvedője voltunk az eseményeknek, csak a veszteséget látjuk. Az ásító hiányt és a talajvesztettséget nem tudjuk megtölteni mással, csak kínzó fájdalommal és keserűséggel. Egy légüres térben létezünk, amely nem köt már a múlthoz, de még nem kapcsolódik a jövőhöz sem. A legfontosabb azonban az, hogy magunkhoz sem közelítünk. Kivetítjük a világra szenvedésünket (akár kihangosítva, akár csak magunkban dédelgetve), és kívül helyezzük lényünket a bőrünkből. Megszűnik a szeretetteljes kapcsolat önmagunkkal, felnagyítjuk hibáinkat, önostorozással kompenzáljuk a mérhetetlen gyűlöletet/haragot/félelmet/csalódást a másikkal szemben – hogyan is tudtuk szeretni, hogyan bírhat még ezekután is ilyen jelentőséggel mindaz, amit tett, amit mondott. A hibáztatás minden lehetséges formációban jelen van, és akár pillanatok alatt is változhat az alanya. Az érzelmi hullámvasút kimerítő, a külvilág pedig ritkán tudja kezelni a kialakult helyzetet.

 

A gyász folyamatát nem tudjuk megkerülni. Végig kell járnunk a stációkat (tagadás, harag, alku, szomorúság, elfogadás), ám a legfontosabb az, hogy arra törekedjünk: önmagunkhoz találjunk vissza. Az ilyen események léleksebekkel járnak, melyek nehezen forrnak, és még ennél is lassabban, ha nem veszünk róluk tudomást. Az ember test, lélek és szellem egysége. Keressük meg magunkban a gyermeket, fogjuk kézen, és menjünk el vele játszani. Először valószínűleg csak sírni leszünk képesek, aztán már képeskönyveket lapozni, kagylókat szedegetni, később már sikerül ismét várakat is építenünk közösen – önmagunkkal. Figyeljük meg felelősségünket az eseményekben, ám ne ostorozzuk magunkat érte. Lássuk meg, minden reakciónak van ellenreakciója, és minden trauma azért történik velünk, hogy valamit felismerjünk általa. Fogadjuk el, hogy ennek a kapcsolatnak a létjogosultsága megszűnt a jelenben, a levont tanulságok azonban örökérvényűek, és építő jellegűek – ha a megfelelő irányból tudunk rájuk nézni. Lássuk meg magunkban a magabiztos, független embert, aki mellé saját jogon tud berendeződni egy pár, alapvető funkcióink és szükségleteink feladása nélkül. Tudatosítsuk, hogy a másik véleménye rólunk nem alapvetés, az ő meglátásait is befolyásolhatják az őt ért traumák, sérelmek. A saját értékeink nem szűntek meg létezni még akkor sem, ha esetleg utólag úgy is tűnik, hogy nem a legmegfelelőbb módon reagáltuk le az eseményeket.

Tiszteljük a folyamatainkat, legyünk türelmesek magunkkal szemben. Ismerjük meg – és el – önmagunkat, az individuális nőt/férfit. Találjunk – vissza – ahhoz a lényünkhöz, akit nem egy másik féllel való viszonya határoz meg, hanem a javítanivalóival együtt, önmagában értékes.

 

Szabad nekem vágyni, amit vágyok.

Szabad nekem megismerni önmagam.

Szabad nekem önfeladás nélkül szeretni.

Szabad nekem felismerni a felelősségemet, és ettől még értékes vagyok.

Szabad nekem elfogadni a múltat, és ezekből az ismeretekből építeni a jövőt.

 

 

 

 

Stancsics Klaudia, játékmester tollából

Atlantisz emlékezete, a lélek játéka részére

 

Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebookon!

Olvasd el további cikkeinket is.

Gyere közel! Vagy maradj távol?

Megnyitni szívünket, hogy társuljunk

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

Featured Posts

Levél dédimamához - egy dédunoka lélek emlékezete

August 5, 2018

1/3
Please reload

Recent Posts